Első hét...
Eltelt egy hét, egész jól bírta mindenki. Élvezte, hogy otthon lehet, több időt tölt a gyerekekkel, a párjával, minden nap főtt étel az asztalon, rend a lakásban, van idő olyan dolgokra, amikre korábban nem volt. Persze, a beszélgetésben gyakran felmerült, hogy nem jó ez így, meg hogy azért kicsit félünk, még kéznél voltak a fertőtlenítők, még minden ötödik percben elküldtük a gyereket - és magunkat is -  kezet mosni. Lelkesen vártuk az on-line bejelentkezést, mosolyogtunk szeretett és nem szeretett munkatársra egyaránt (de jó, hogy nem kell élőben látnom), aktívak voltunk és kreatívak, repkedtek a jobbnál jobb gondolatok az éterben. Aggódtunk kicsit  ezért-azért, tettünk-vettünk, mert volt időnk. Jó ez a home office -  sokan gondolták -  lehet, ha végetér a karantén, megkérem a főnököt, hadd maradhassak itthon ezek után is.
Észre se vettük, s eltelt az első karanténos hét. 

Második hét...
Kezdődik az iskola. Reggel megint rohanás, gyors elrámolás: a dolgozószobából kikerülnek a régi laptopok - a kisebbeknek még nincs sajátja -  az idősebbek a szobájukban, a kicsik a konyhában anyával, apa a dolgozószobában ül a gép előtt. Megoldottuk! -  gondolják a szülők, mindenki munkája, tanulása biztosított. Ez sem kis feladat!
Felhangzik egy kiáltás a gyerekszobából: 
- Anya, segíts! - és anya megy segíteni, értelmezi a feladatot, mert a Tanárnő elküldte az anyagot ugyan, de az e-mail nem magyaráz. Anya egyre többször szakítja meg a munkáját a lecke miatt, apa ingerültebbé válik a hangzavar miatt, egyre gyakrabban csapódik az ajtó. Elfáradunk a nap végére. Már néha elfelejtjük a fertőtlenítőt, a kézmosás marad. Fertőtlenítő helyett előkerül a kézkrém, hiába, tiszta száraz a kezünk az alkoholos gélektől.
Végre -  mondja valaki a családból -  vége lett a második karanténos hétnek is (nem, mintha a hétvége más lenne...)

Harmadik hét...
A szülők egyre ingerültebbek: naponta többször is elhangzik a "Nem látod, hogy dologozom?" mondtad, egyre hangosabban csapódnak az ajtók, minden perccel nagyobb a rumli a gyerekszobában, a gyerekek sem bírnak magukkal: kimennének -  nem lehet. Az egyik már játszana, a másik még tanórán ül, a harmadiknak elege van mindenből, épp lógni próbál az órákról. istenem ... gondolja az anya, csak egyszer legyen ennek vége, bárhová elengedem őket, csak félórát lehessek egyedül, csendben a lakásban. 
Egyre kevesebbet beszélünk egymással, egyre ingerültebbek vagyunk, egyre nagyobb a hangerő, kezd nagyon elegünk lenni a helyzetből, a munkából, a gyerekből, a másikból. Bárkiből, akibe beleütközünk a nap során...hiába, szűk ez a lakás, nagyobb kell.,..
Este meggörnyedve ülünk a konyhaasztalnál...venni kéne egy kertes házat... S észrevétlenül eltelt a harmadik hét. Már nem vicces...

Negyedik hét...
Na, most már biztos vége lesz, ez az utolsó hét, s végre valahára mehetünk dolgozni, sétálni, játszani, bárhova, akárhova, csak innen ki...
Apa fején fülhallgató, nem válaszol, ha kérdezik. Anya köntösben, már nem öltözik fel, meg se próbál a munkára koncentrálni délelőtt. Minek? Úgyse tud a gyerekektől: éhesek, minden bajuk van, el kell magyarázni a tananyagot, segíteni kell a leckében, s állni a hisztit, hogy nem, még mindig nem mehetsz ki játszani, nem, nem randizhatsz a barátoddal, s igen, addig maradsz bent, ameddig én mondom... 
Egyre többet ül a telefonon mindkét szülő -  a gyerekek már le se szakadnak róla -  nem nagyon érdekel már senkit semmi....nincs lelkesedés, nincs motiváció, nincs semmi...Meddig tart még??? Egyre gyakrabban kerül elő ez a kérdés, apa és anya is a híreket bújja, s felragyog az arca: újraindulás? Mikor? Érettségi lesz? Akkor dolgozhatunk is? Mintha eddig is el lett volna tiltva a munkától...és lassan, egész lassan az a bizonyos munkahely egyre szebbé, egyre jobbá, egyre vágyottabbá válik. Kinyitjuk a szekrényt (mit fogok felvenni, ha végre kimehetek innen), tervezgetünk, program hegyeket gyártunk, meg-megcsillan a remény a szemekben - kicsit kompenzálja az elmúlt hetek szorongását, dühét, fásultságát. Megvillan egy-két jó gondolat az azóta már elég unalmassá és megszokottá vált on-line konferenciákon is, talán már nem is unjuk annyira, mert nemsokár bejelentik: kimehetünk...
Apa csendesen nyüszít a szobában...Vilma...ENGEDJ KI!